Anyák napjára

Anyák napjára

– Én régebb óta ismerlek Téged, mint Te engem – jelentette be váratlanul kislányunk tízéves korában. – Hiszen én már akkor ismertelek, amikor még a hasadban voltam.

Mindig irigyeltem kicsit azokat a kismamákat, akik már a várandósságuk alatt kapcsolatot tudtak kialakítani gyermekükkel. Nekem ez nem ment, ahogy az sem, hogy a sírásukból rögtön tudjam, éppen mi a bajuk: éhesek, szomjasak, fáradtak, fáj valamijük vagy éppen csak nyűgösek. Mégis, attól kezdve, hogy egy új élet megfogant, tudtam, hogy már nem csak magamért, hanem érte is felelős vagyok.

Kislány koromban “A sehány éves kislány” című könyv volt az egyik kedvencem. Ezerszer végiglapoztam, néztem, hogyan növekszik a gyermek édesanyja méhében. Már akkor lenyűgözött, hogy minden külső beavatkozás nélkül, pusztán az anyai testből táplálkozva, hogyan gyarapszik a magzat, majd fejlődik a csecsemő hónapokon keresztül.

Az anyaság életem legnagyobb ajándéka. Hálás vagyok azért, hogy háromszor átélhettem a szülés csodálatos küzdelmét, hogy hat évet lehettem otthon a gyerekeinkkel. Hálás vagyok azért, hogy jelen tudtam lenni, hogy velük együtt csodálkozhattam rá újra és újra a minket körülvevő világra. Hálás vagyok azért, hogy szeretetben, biztonságban nevelhetjük őket, hogy nagycsaládban nőhetnek fel. Hálás vagyok azért is, hogy tudják értékelni azt, ami adatott, és azért, hogy ezt apróságokkal nap, mint nap tudtunkra adják.

Nem lehetnék anya, ha nem lennék gyermek. Most, anyák napján, elsősorban én is saját édesanyámra gondolok. Rá, és rajta keresztül nagymamáimra, akiktől megtanultam, mit jelent nőnek lenni, hogyan lehet a családot összetartani, a nehézségekkel szembenézni, hogyan kell küzdeni, alázatosnak maradni, szelídséget és határozottságot gyakorolni. Ők tanítottak meg arra, hogyan lehet lemondani, elfogadni, újrakezdeni, beszélni és hallgatni. Tőlük tanultam meg, hogy a kelt tészta akkor igazán jó, ha olajat is teszünk bele, hogy a konzervet le kell mosni, mielőtt kinyitjuk, hogy a citromot ne tartsam hűtőben, hogy a tejszín összeesik, ha túl sokáig verjük. Nekik köszönhetem, hogy tudok kézzel nokedlit szaggatni, jó piskótát sütni, kilincset szidolozni, zoknit stoppolni, pulóvert kötni, gyomlálni, kanasztázni. És tőlük tanultam meg, hogyan kell szeretni. Szavakkal, tettekkel vagy csak némán és tétlenül.

Anyák napján hajnalban mindig lementünk a bátyámmal a piacra, és rengeteg virágot összevásároltunk. Otthon aztán három csokrot kötöttem belőlük: a két nagymamának és édesanyánknak. Csodás, színes csokrokat. Gyöngyvirágot mindig tettünk bele, mert az volt Jutka mami kedvence.

Idén sokan nem tudjuk személyesen felköszönteni az édesanyákat, nagymamákat. Ez az egyik legfájdalmasabb a hetek óta tartó kényszerű távolságtartásban. Megértjük, mégis nehéz elfogadni, hogy most azzal teszünk jót, azzal mutatjuk ki a szeretetünket, hálánkat, gondoskodásunkat, ha nem öleljük át, nem pusziljuk meg őket. Közben abban reménykedünk, hogy majd lesz még sok-sok anyák napja, amikor ezt pótolni tudjuk.