Novák Katalin – Családanya a politikus mögött – Vasárnap.hu

Novák Katalin – Családanya a politikus mögött – Vasárnap.hu

A nők számára mindig fontos kérdés, hogy melyiket válasszák: az anyaságot vagy a karriert. Sokan elképzelni sem tudják, hogyan lehet a kettőt együtt jól csinálni. Rendhagyó beszélgetés Novák Katalinnal a családi lét kihívásairól és örömeiről, dilemmákról és döntésekről, a női lét sokszínűségéről.

– Ön alelnöke egy olyan pártnak, amely a család intézményét helyezi előtérbe. Ilyen esetben egy nagycsaládos édesanya nagyon jó politikai termék…

Bízom benne, hogy a hitelességet növeli, ha az ember nap mint nap gyakorló édesanyaként és dolgozó nőként szembesül azokkal a kihívásokkal, amelyek egy ilyen helyzetből adódnak. Tudom, mit jelent gyereket várni, gyereket szülni, nevelni, próbálni összetartani a családot. És emlékszem, milyen nehéz volt meghozni annak idején a döntéseket, milyen dilemmákkal szembesültünk, amikor úgy határoztunk, jöhetnek a gyerekek. Persze nem ismerek személyesen én sem minden élethelyzetet, de igyekszem empátiával végezni a munkám.

– A politika nem tartozik kifejezetten a nőies szakmák közé. Hogyan döntötte el, hogy erre a pályára lép? Mindig is nagy karrierre vágyott?

Ha látok egy helyzetet, azonnal látom a problémákat is, sőt, késztetést érzek arra, hogy meg is oldjam azokat. Ilyen alkat vagyok. Azt tapasztaltam, hogy az élet szinte minden területe működhetne még jobban, és ebben a jobbá tételben szívesen részt veszek. Az álláspontom jellemzően határozott, nem riadok vissza a döntéshozataltól, ahogy a nyilvánosságtól sem. A szükséges konfliktusokat is vállalom egy-egy ügy érdekében. Szeretem az értelmes, észérveken alapuló vitákat, és nagyon foglalkoztat, hogy ennek az országnak milyen a jelene, milyen lesz a jövője. Hogy mindez a politikai pálya felé terelt, sok tényezőnek köszönhető még. De jól érzem magam ezen a területen, nagyon szeretem a munkámat.

– Hogyan tudta megőrizni a nőiességét a politikában?

Ez csak részben elhatározás kérdése. Úgy nőttem fel, hogy a körülöttem lévő, meghatározó nők nagyon sokat adtak a nőiességükre, a férfiak férfiasak voltak, és a két nem kölcsönösen tisztelte egymást. Számomra ez a természetes. Anyai nagymamám nagy betegen is mindig ügyelt arra, hogy rendezett legyen a külseje, és méltósággal, hihetetlen tartással viselte a kiszolgáltatott állapotát is. Mindkét nagymamám a családot összetartó, de a hivatását is fontosnak tartó nő volt, ahogy édesanyám is ilyen.

Anyu megtanított arra, hogy még otthon se hagyjuk el magunkat, hogy legyen bennünk belső igényesség.

Nagyapáim halálukig megőrizték sármjukat, mindig megadták a tiszteletet a feleségüknek és a többi nőnek is. Édesapám és bátyám mellett azt szoktam meg, hogy a férfi felsegíti a hölgy kabátját, előre engedi az ajtónál, és támaszt nyújt, ha szükség van rá.

– Egy otthon lévő édesanya mindennapjait az édes babaillat, az érzelmi hullámvasút, a befelé fordulás és monotonitás jellemzi. Az otthon töltött évek után nehéz volt visszarázódni a politikai harctéren való helytállásba?

Hat évet töltöttem otthon három gyerekünkkel. Hat csodálatos évet, amit semmiért nem adnék. Azt viszont utólag sem állítom, hogy ennek a hat évnek nem voltak nagyon nehéz pillanatai, hogy néha nem vágytam volna valami másra, felnőtt társaságra, szellemi kihívásokra.

Amikor azt hallom, hogy egy édesanyáról azt mondják, hogy „csak otthon van a gyerek(ek)kel”, biztos vagyok benne, hogy az illető még nem volt ilyen helyzetben, hiszen, ha lett volna, tudná, milyen kemény munka is az.

Folyamatos odafigyelés, napi 24 órás szolgálat, ami persze rengeteget ad, de nagyon sok energiát is igényel. Ilyenkor tapasztalataim szerint felszabadulnak a kreatív energiák, nagyon sok nő kezd valami egészen másba, mint amivel korábban foglalkozott. A világ is más értelmet nyer, hiszen már vannak gyerekeink, akikért felelősséggel tartozunk, ezért sem mindegy, hogy nekik mit hagyunk örökül. Én nagyon hálás vagyok azért, hogy megadatott az a hat otthon töltött év. Szerencsés voltam, hiszen közelről láthattam, megélhettem a gyerekeink első lépéseit, szavait, láthattam, ahogy értelmük kinyílik az őket körülvevő világra. Ráadásul ebből a hat évből másfelet Németországban töltöttünk, csodálatos, erdei környezetben, ami tényleg olyan volt, mint a mesében. Rendkívül szerencsésnek tartom magunkat, hogy ilyen életünk lehet. A munkába való visszatérés nem volt könnyű, de kinek az? Új otthon, hazaköltözés, iskolakezdés, új óvoda a középsőnek, a kicsit pedig más gondjaira kellett bíznunk két évesen. A férjem ráadásul még egy fél évet maradt Németországban, így a mindennapokban egyedül kellett küzdenem a munka és a család soha véget nem érő feladataival. Nem volt könnyű, de megérte.

– Gyakorló édesanyák közül sokan azt gondolják, kicsi gyerek mellett lehetetlen munkát vállalni. Mit gondol erről?

Minden élethelyzet más. Elég egy betegség, egy olyan nehézség, ami a megszokottnál is több energiát, időt, figyelmet igényel, és máris nehezen megoldható a helyzet. Sokszor nincs családi segítség, és az is előfordul, hogy egy szülő pici gyermekkel egyedül marad. Ezek rendívül nehéz helyzetek. És azt se felejtsük el, hogy nem mindenkinek szabad döntése, hogy mikor megy vissza dolgozni. Lehet, hogy kell az a fizetés, és az is lehet, hogy a munkahelyén nem tudják olyan hosszan nélkülözni. Tehát ez sokszor nem is döntés, hanem kényszerhelyzet. Ha pedig döntés, akkor sem könnyű. Hiszen a kisbaba egész embert követel. Nehéz bölcsődébe adni, másra bízni, nehéz a gyereknevelés mellé más gondolatokat is engedni. Sokan vannak olyanok, akik már korán késznek érzik magukat erre a szellemi és fizikai kihívásra. Különbözőek vagyunk. Éppen ezért dolgozunk azon, hogy minden élethelyzetben próbáljunk segítséget nyújtani. Ha bölcsőde kell, azzal, ha az anyagiakkal, akkor azzal, ha a nagyszülőn keresztül, akkor úgy.

– Hogyan viselték a gyermekei és a férje, hogy egyre több és több feladata lett? Miben tudják Önt támogatni?

Számomra a család jelenti a feltöltődést. Olyan, mint amikor a mobilt este feltesszük a töltőre, reggel pedig levesszük onnan. Én így vagyok a családdal. Amikor hazaérek, rácsatlakozom erre a töltőre, süteményt sütök, játszom a gyerekekkel, beszélgetünk, aztán reggel lekapcsolódom, és ez az energia kitart a következő találkozásig. Persze nem minden este érek haza időben – persze sokszor már reggel sem vagyok otthon valami hivatali feladat miatt.

Nem szeretném azt a benyomást kelteni, mintha én valami szuper anya és feleség lennék. Nem vagyok az. De a családunk működik, sőt, szerintem egész jól működik. Szeretünk együtt lenni.

Az számomra is meglepetés, hogy a gyerekek már mennyire értik, hogy a munkám nem önmagáért való. Értik és értékelik azt, hogy ezen keresztül másoknak igyekszem segíteni. Azzal is segítenek, hogy ezt elfogadják, támogatják. Ettől még persze kérdezik, hogy miért nem jövök aznap haza, meg tesznek szemrehányásokat is, de talán az lenne a furcsa, ha ez másképp lenne. A férjem szinte mindent megcsinál otthon a gyerekek körül, ha én nem vagyok. Megosztozunk a feladatokban is.

– A sok teendő mellett jut ideje önmagára? Mit csinál szívesen egyedül?

Régen nem szerettem egyedül lenni, ma már néha jól esne. Vágyom a csendre, a megpihenésre. Erre viszonylag ritkán van lehetőség, de hajnalban rendszeresen felkelek, hogy sportolni tudjak. Ezeket a hajnalokat nagyon szeretem. Igaz, felkelni sokszor nagyon nehéz, de aztán megéri, hiszen mire a többiek felébrednek, én már frissen fogadom őket egy kiadós mozgás után. A magány másik időszaka az éjszaka. Amikor mindenki lefeküdt, elcsendesedett, akkor általában nekiülök a munkának. Ez a második műszak. Ennek megfelelően viszonylag keveset alszom, de szerencsém van, mert ezzel a kevés alvással is beérem. Jellemzően mindent intenzíven csinálok, így van ez az alvással is.

– Mi az, amit mindenképp szeretne átadni a gyermekeinek?

A dolgok fontosságának tudatát. Hogy ne tévessze meg őket semmi és senki, hogy valami olyasmi lenne fontos, ami valójában nem az.

Hogy tudják értékelni azt, ami van, ami megadatott. Hogy örülni tudjanak az apróságoknak, vegyék észre a szépet, a jót, érezzék, hogy milyen kivételes helyzetben vannak.

Engem a nagyszüleim arra tanítottak annak idején, hogy ha mindig azokra figyelünk, akik nálunk jobban, könnyebben élnek, akkor boldogtalanok leszünk, ha viszont lefelé nézünk, azokra, akiknek nehezebb, akkor mindig boldogok.

– A szülői lét velejárója, hogy nemcsak mi tanítjuk, neveljük a gyermekeket, hanem ők is formálnak minket. Hogyan alakították Önt a gyermekei?

Rengeteget tanulok tőlük, tükröt tartanak elém. Ők az igazi kritikusaim. Szólnak akkor, ha valamit nem jól mondtam, ha nem jól reagáltam, de akkor is, ha nem tetszik nekik az a ruha, amit aznap felvettem. Megtanítanak emlékezni a saját gyerekkoromra, gyermeki szemmel nézni megint a világot. Megértést, türelmet is tanulok tőlük. És nap mint nap megélem azt a csodát, amit az jelent, ha testvére van az embernek. Én is hálás vagyok azért, hogy van egy bátyám, és azért is, hogy a mi gyerekeinknek is megadatott, hogy testvérek között nőjenek fel.

– Mit gondol, mi a legfontosabb tulajdonsága egy nőnek, egy feleségnek, egy édesanyának?

Mindenkinek más. Talán a szülés nem véletlenül jár szenvedéssel, fájdalommal. Megtanít bennünket arra, hogy van, ami/aki fontosabb nálunk.

– Mit tesz, ha életének valamelyik részében mélypontra kerül?

Várok. Próbálok arra gondolni, hogy lehetne rosszabb. Sajnálom magam. Igazságtalanságnak élem meg. Aztán elkezdem keresni, hogy mit rontottam el. Rájövök, hogy tényleg lehetne rosszabb. Azután meglátom a helyzetben a lehetőséget.

Megrázom magam, és kiverekszem magam a gödörből. A gödörhöz képest a talajszint is magaslatnak tűnik.

– Mit tanácsolna a párválasztás előtt állóknak: milyen szempontokat vegyenek figyelembe, mi alapján tudnak jól dönteni?

Nem kis felelősség ilyen kérdésre választ adni. Sokan azt vallják, hogy létezik a „nagy ő”, és azt kell megtalálni. Ez sok csalódáshoz vezetett már. Keressük, keressük, sokáig nem találjuk. Aztán találunk valakit, de nem tudjuk, vajon van-e annál jobb, annál megfelelőbb, egyáltalán, mekkora a kínálat. Van, aki ilyenkor lemond arról, akit megtalált, mondván, biztos lesz még jobb is. Más az első embernél megáll, hiszen nem biztos, hogy talál másikat. Van, aki egy ideig keresgél, aztán nem kockáztat tovább.

Szerintem nem érdemes azt gondolni, hogy mindig lesz még egy jobb, egyszer meg kell állapodni, s ha nem a keresésre, hanem a megtalálásra koncentrálunk, akkor talán rájövünk, hogy nincs is szükségünk másikra, nekünk éppen az a valaki való. Nekünk ő a „nagy ő”.

Dr. Faragó Renáta