Ami pótolható és ami nem – Képmás Magazin

Ami pótolható és ami nem – Képmás Magazin

Különleges képesség, ha valaki rövid idő alatt is rá tud hangolódni a másik emberre, és igazi figyelemmel benne tud lenni a pillanatban. Fontos tulajdonsága ez a dolgozó anyáknak és az elfoglalt államtitkároknak. Így lehet egy interjút egy tízperces autóút és egy sajtótájékoztató előtti negyedóra összevonásával abszolválni. Novák Katalin államtitkárral beszélgettünk a sofőr mögött és a joggal türelmetlen munkatárs előtt, akitől ezúton is elnézést kérek az ötperces hosszabbításért.

– Egy rendezvényen, ahol a családbarát munkahelyeket díjazták, egy ezzel kapcsolatos gyerekkori élményedről meséltél, amely sokat elmond számomra a család alkalmazkodóképességéről…

– Amikor kicsik voltunk a bátyámmal, orvos szüleink nagyon sokat dolgoztak, ezért gyakran vittek minket magukkal. Előfordult, hogy amíg apu beteghez ment, mindannyian elkísértük, és addig a játszótéren játszottunk. Ha anyu a sportorvosinak becézett rendelőintézetben délelőtt rendelt, reggel apu készítette a kakaót – mindig több cukrot tett bele, mint anyu, és ő fonta be a hajamat is, neki jobban hagytam, mert kevésbé húzta. Tudta, hogy én a zsömlét szeretem, a bátyám a kiflit, vele is megvoltak a reggeli rituáléink. Ha nem kellett anyunak a kórházba is menni operálni, olyankor korán végzett, ezért átmentünk hozzá a rendelőbe – 200 méterre volt az iskolától –, és ott vártuk meg. Volt a fül-orr-gégészeti rendelőben egy szekrénnyel elválasztott kis rész, ott ültünk csöndben, tudtuk, hogy ha az asszisztensnő hátrajön, akkor a betegnek föl fogják szúrni a fülét. Néha két beteg között kiszaladhattunk recepteket pecsételni, azt nagyon élveztük, de vizsgálat alatt nem volt szabad beszélgetni, mert kiderült volna, hogy ott vagyunk. Ilyen volt akkor egy „családbarát munkahely”.

– Elég fegyelmezett gyerekekre vall ez a történet…

– Következetesen, szerető szigorral neveltek minket, emiatt rendkívül hálás vagyok ma is. Soha nem éreztük, hogy ellentét lett volna a szüleink között a nevelési elvekkel kapcsolatban, azt persze nem tudtuk, hogy zárt ajtók mögött zajlott-e vita. Később is inkább vicces jeleneteket osztottak meg velünk. Emlékszem, nagyon szerettem a szerencsejátékokat, a borítékos sorsjegy volt a gyengém. Párszor nyertem, ezért azt gondoltam, hogy én nagyon szerencsés vagyok. Eleinte Szegeden nem is lehetett kapni, és ha Pesten jártunk, én mindig ezt kértem. Egyszer leküldtek a szüleim 100 forinttal, ami akkor nem is volt kevés pénz, hogy javíttassam meg a bátyám táskáját. Zárva volt a javító, ellenben volt az utcán egy sorsjegyárus… Elkezdtem játszani. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, és felnőtt fejjel nem is értem, hogy az árus hogy nézhette végig, hogy gyerekként mind a 100 forintot eljátszom. Ahogy sorra bontottam ki a „Nem nyert” borítékokat, egyre inkább az volt az egyetlen esélyem, hogy majd a következővel visszanyerem, amit elvesztettem. Amikor rádöbbentem a veszteségre, zokogva mentem hazafelé a korzón. Egy bácsi meg is állított, hogy mi a baj, sőt, azt mondta, odaadja a száz forintot, csak hagyjam abba a sírást.

„MA MÁR TUDOM, HOGY A LELKIISMERETFURDALÁST A GYERMEKKEL EGYÜTT SZÜLI AZ EMBER”

Talán azt hitte, otthon bántani fognak, azért zokogok annyira. Éreztem, hogy a felajánlott pénzt nem lehet elfogadni. Otthon aztán jól leszidtak, évekkel később pedig elmesélték, hogy alig bírták ki nevetés nélkül, amikor az ajtóban könnyek közt bejelentettem, hogy eljátszottam a száz forintot. Nálunk mindenben egyértelműek voltak a határok, még ha a szüleink sok dologban különböztek is. Apuval lehetett igazán nagyokat játszani, anyu pedig a cselekvő szeretetet képviselte, aki csinálja, szervezi a dolgokat.

– Melyik mintát sikerült átvenni szülőként?

– A férjemmel mi is igyekszünk következetesen, határok kijelölése mellett nevelni a gyerekeket. Szerencsére a lényeges pontokban teljesen hasonlóan gondolkodunk. Ami engem illet, a nevelésben, én anyu és apu módszereit ötvözöm, azt hiszem. Nagyon igyekszem, hogy minőségi időt tölthessek a gyerekekkel. Hat évig otthon lehettem velük, ezért nagyon hálás vagyok, ezt semmiért nem adnám. Úgy érzem, hogy erős bázist tudtunk kiépíteni, és ez a szilárd alap kibírja az ínséges időszakokat is, amikor kicsit kevesebb időnk van egymásra. És nagyon élvezem, hogy esténként még fontos nekik, hogy odabújok hozzájuk.

– Azért nem mindenben tudjuk szülőként az otthoni mintákat követni. Például a médiahasználatban nagyon sokat változott a világ.

– A mi gyerekkorunkban még újszerű volt a tévé, ezért esténként néztük, de nem volt túl nagy választék, és nem is helyettesítette a szabad játékot. Ma viszont már akkora a kínálat, hogy mi a gyerekeinknek nem nagyon engedtük meg a tévénézést, nem is volt készülékünk. Az internettel való találkozás már nem ilyen egyértelmű kérdés, készség szinten mi is megtanítottuk a használatát, persze nem kétéves korban, mert bár nagyon aranyos egy pici, ahogy az érintőképernyőt kezeli, meggyőződésem szerint ebben az életkorban ennek semmi pozitív hozadéka nincs. Szerencsére, a gyerekeinket nem varázsolja el túlzottan a mobiltelefon sem, igaz, nem is kaptak túl hamar, tíz percig nyomkodják, aztán inkább elővesznek egy könyvet. És ahogy ma már természetes, hogy gyerekülésbe ültetem az autóban a gyereket, vagy sisakot adok rá biciklizéskor, annak is természetesnek kell lennie, hogy szülői szoftverek és kontroll nélkül nem engedem őket a netre, hiszen az körülbelül olyan, mint ha kiküldeném biciklizni a hatsávos autópályára.

– Pályakezdőként könnyű volt a döntés, hogy elérkezett a gyerekvállalás ideje?

– A diplomáciában dolgoztam, két éve voltam a Külügyminisztériumban, külszolgálatra készültem. Úgy éltem meg, hogy a családalapításért lemondok az előrelépési lehetőségekről. Politikai szempontból szerencsés időszak volt, mert ellenzékben voltunk, éppen ez alatt született mindhárom gyermekünk. De maga a döntés, hogy munka vagy gyerek, nem volt könnyű. Sokan mondják, hogy utólag semmit sem bántak meg, rám ez nem feltétlenül igaz. Ádám 20 hónapos korában visszamentem négy órában dolgozni, mert szellemi kihívásokra vágytam. Ő ugyan élvezte a bölcsit, én viszont nagyon szenvedtem, mert azt éreztem, hogy sem itt nem tudom megállni a helyem, sem ott. Volt, hogy zokogtam a villamoson, mert féltem, hogy nem érek oda időben a gyerekért. Ez akkor mindennapos frusztráció volt. Persze, ma már tudom, hogy a lelkiismeret-furdalást valójában a gyermekkel együtt szüli az ember.

– Főnökként el lehet mindezt mondani a fiatal kolléganőknek?

– Még a nagyon közeli kolléganőknek is elmondom, hogy bármekkora érvágás is nekem, hogy elmennek, mi valahogy majd pótoljuk őket, de a gyerekek mellett töltött korai évek elmulasztása pótolhatatlan. Mi, anyák veszítünk a legtöbbet azzal, ha kihagyjuk. Ez az én tapasztalatom és meggyőződésem. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy mindenkinek meglegyen a szabad döntése a maga élethelyzetében. Van olyan, akinek az tesz jót, ha korábban visszatér a munkahelyére, akkor ebben kell őt támogatni. Ha pedig valaki hosszabban kimaradna, biztosítani kell, hogy ne érezze azt, hogy nincs visszaút. Az apáknak is nagyon fontos, hogy ilyenkor többet tudjanak jelen lenni. Szerencsére olyan munkahelyi környezetben dolgozom, ahol erre oda tudunk figyelni. És nemcsak a gyerekszületés fontos esemény, hanem sokszor hoz az élet olyan kihívásokat, akár egy betegséget vagy költözést, ami több figyelmet igényel. A családi élet soha nem lineáris. Aki például az idős, demens szüleiről gondoskodik évek óta, annak még az a sok feltöltődést nyújtó élménye sincs meg, mint mondjuk egy pici baba gondozásánál, fejlődésénél. Igyekszem ezekre figyelni a munkahelyen, de a többiekre is számíthatok, figyelmeztetnek, ha valaki éppen nehezebb életszakaszban van. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni például az egyedülálló fiatalokról, akiknek idő és lehetőség kell, hogy megtalálják az életük párját. Ha mindig azt várjuk, hogy ők vigyék az estéket, az iskolaszüneti napokat, hétvégéket, ünnepeket, akkor talán soha nem is lesz családjuk. Egymásra figyelő, tekintettel lévő közösségekre van szükség – az élet minden területén.

„HA MINDIG AZT VÁRJUK, HOGY AZ EGYEDÜLÁLLÓ, FIATAL KOLLÉGÁK VIGYÉK AZ ISKOLASZÜNETI NAPOKAT, HÉTVÉGÉKET, ÜNNEPEKET, AKKOR TALÁN SOHA NEM IS LESZ CSALÁDJUK.”

– Ez a figyelem a főnöknek is jár?

– Több nehéz élethelyzet volt már, amikor nekem kellett váratlanul kiszakadni a munkából, és ilyenkor nemcsak a feladatokat látták el önállóan a kollégák, hanem érzelmileg is mellettem álltak, ami sok erőt adott. A szabadságot is tiszteletben tartjuk.

– Persze ehhez az kell, hogy Te is megengedd magadnak mindezt.

– Most már sokkal inkább megengedem. De nyilvánvalóan a munkaköröm a felelősségnek olyan fokával jár együtt, hogy bizonyos váratlan döntéshelyzetekben jelen kell lennem. Ilyenkor a családom is megérti, hogy nincs garantált két hét. Ezzel együtt meg tudom engedni magunknak, hogy elmenjünk nyaralni – tavaly például kempingezni – és hogy a szabadságom iskolaszünetre essen. Bizonyos dolgokhoz pedig ragaszkodom, például a gyerekeknek én sütöm otthon a szülinapi tortát, és mindig van valamilyen karácsonyi ajándék, amelyet én készítek, még ha irracionálisan sok órát és éjszakát ölök is bele.

– Idén mi volt a meglepetés?

– Most párnát subáztam mind a három gyereknek, tavaly sálat, sapkát kötöttem, van plüssállatuk, amit én varrtam. Ezt a szokást is nyilván otthonról hoztam, mi is sok saját készítésű ajándékot kaptunk, anyu sokat kötött nekünk, és emlékszem, apu egyszer készített egy mini tanyát, még gémeskút is volt benne. A mi gyerekeink is nagyon értékelik ezeket, és lelkesen beálltak az ajándékkészítők sorába.

A kreatív kézimunka továbbképzést is igényel?

– Van, ami gyakorlást igen, de kötni például régóta tudok. Mielőtt az első gyerekünk született, a férjemnek éppen egy kardigánt kötöttem nagyon vékony fonalból, apró szemű kötéssel. Január 4-re voltam kiírva, és még nem volt kész a kardigán, végül meg is vártam a nyolcadikát, amíg kész nem lett. Este befejeztem a kötést, reggel mentünk szülni.

– Ez a tudatosság a munkabeli kihívásokra is igaz? Amikor például egy szakmai előrelépésre van lehetőség, okoz vívódást, hogy vajon itt van-e az ideje?

– Még csak hét év telt el azóta, hogy visszatértem a hivatali munkába, ez idő alatt nagyon komoly kihívások elé állított a Jóisten, sorban jöttek a feladatok. Mindig fontos szempont volt, hogy értelmes feladat-e az, amit kapok, és vajon van-e annak hozzáadott értéke, ha azt én látom el. Közben váratlanul pozitív tapasztalatként éltem meg, hogy a gyerekeink, akik ma 9 és 14 év közöttiek, fontosnak tartják, amit csinálok. Persze, azt én is megkapom, hogy „Miért nem vagy itthon?”, ami nem könnyű, de ezt rengeteg szülő megéli időnként, hiszen sokan dolgoznak nagyon sokat.

– A FIDESZ-alelnökség vállalása mellett milyen érvek szóltak?

– A FIDESZ Magyarország, sőt, mondhatom, hogy Európa legerősebb politikai közössége, nagyon izgalmas, hogy mitől tud működni 30 éve. Sőt, nemcsak működni, hanem perspektívát adni, erősödni. Megtisztelő volt miniszterelnök úr megkeresése, amikor elmondta, hogy számítana rám alelnökként. Abban bízom, hogy az eredményekhez személyesen is hozzá tudom tenni a részemet. Elmondtam, amikor megválasztottak, hogy nőként az is foglalkoztat, hogyan lehetne ez a közösség még inkább családbarát. Jó, ha jelen van a női látásmód, és az is fontos, hogy a fiataloknak tudjunk olyan életutat mutatni, amely példa arra, hogy a nők család mellett a munkájukban is lehetnek eredményesek. A kettő nem gyengíti, hanem erősíti egymást. Hiszen mi, nők is nagyon sokat tanultunk, és megvan bennünk a vágy, hogy előbbre vigyük a dolgokat a saját területünkön. Nem a kvótákban látom a megoldást, hanem a rátermettek támogatásában. Ha egy feladatra találunk két egyformán alkalmas jelöltet, megtehetem, hogy a tehetséges nőnek is megadom az esélyt, hogy bizonyítson. A férfiaknak ma még úgyis többen kedveznek.