Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából tartott brüsszeli megemlékezés beszéde

Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából tartott brüsszeli megemlékezés beszéde

Tisztelt Emlékezők!

Néhai nagybátyám, Rásonyi-Papp István, építészmérnöknek tanult. Lelkes, idealista, szabadságszerető fiatal volt, tele tervekkel. 1950-ben “felforgató tevékenységért” letartóztatták, majd minden bírósági eljárás, vádemelés nélkül egy észak-magyarországi kis faluba, Recskre szállították. Társaival együtt kellett építeniük azt a kényszermunkatábort, ahol éveken keresztül éheztették, egy kőbányában dolgoztatták, kínozták őket. A recski tábor 1953 őszéig működött, majd a mintegy 1500, teljesen titokban fogvatartott, többnyire értelmiségi rabot sok esetben rendőri felügyelet alá helyeztek vagy további évekre börtönbe zártak. Faludy György író, költő, aki – nagybátyámhoz hasonlóan – szintén “nyitástól-zárásig” Recsk “vendége” volt, így ír a szabadon bocsátásáról: “… figyelmeztetett, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárulunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhat, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban.” Nem csoda, hogy az ilyen formán szabaduló, meghurcolt recski raboknak sem volt Magyarországon maradása az ’56-os forradalom és szabadságharc leverése után.

Hatvanhét esztendő telt el Recsk megnyitása és hatvanegy esztendő azóta, hogy 1956. október 23-át követően a szabadságszerető és szabadságra vágyó magyar emberek egy villanásnyi időre belekóstolhattak a belső és a külső szabadság együttes jelenlétébe.

Albert Camus így ír erről: „A legázolt és bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt 20 esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

Hatvanegy év telt el azóta, hogy a magyarok megmutatták a világnak, fel lehet és fel kell venni a harcot az elnyomással, a diktatúrával, az önkénnyel. S megmutattuk, mi magyarok, a világnak azt is, hogy a szabadságért folytatott harc eredményességét nem a pillanatnyi sikerben kell mérni.

A szabadságért folytatott küzdelem akkor lehet eredményes, ha ezt a szabadságszeretetet apáról-fiúra, anyáról-lányra örökítjük. Ha generációról generációra tudjuk, kötelességünk megharcolni, s megvédeni a külső és belső szabadságunkat. Ez a pesti srácok és lányok, az ’56-os hősök ránk hagyott öröksége, amit ápolni mindannyiunk kötelessége.

Évről-évre azért emlékezünk meg 1956 hőseiről, hogy ne felejtsük el, milyen illékony is a szabadság, s hogy nagyapáink, nagyanyáink, szüleink milyen sokat áldoztak érte.

1956 hősei közül egyre kevesebben lehetnek már velünk. S ahogy fogyatkozik a szemtanúk száma, úgy nő a mi felelősségünk, a fiatalabb generációk és a döntéshozók felelőssége. Nekünk kell megőrizni, ápolni és hitelesen továbbadni 1956 emlékét. A házifeladat egy részét már elvégeztük, a nagyja azonban folyamatos cselekvést igényel.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mára elmondhatjuk, hogy a sok évtizedes hazugság, történelem-hamisítás után gyermekeink végre megismerhetik a XX. század legfontosabb magyarországi eseményeinek valós történetét. Megismerhetik a korábban névtelenségbe kényszerített, bűnösnek kikiáltott hősöket, s – legalább nagy részben – megismerhetik azokat is, akiknek kezéhez a forradalmárok vére tapad.

Hatályos nemzeti alaptantervünk, emlékezet-kultúránk, az óvodai, iskolai, múzeumi kezdeményezések, s a tavalyi emlékév számos programja gondoskodnak arról, ne nőhessen fel többé magyar gyermek úgy, hogy nincs tisztában 1956 máig ható jelentőségével, s ne lehetne büszke arra, hogy egy szabadságharcos nemzet szülötte.

Pedagógusaink és a magyar szülők megtanítják gyermekeinknek azt is, hogy 1956 októberében a világ számos szegletéből figyeltek Magyarországra. Figyeltek az erősebbek, a szabad országok vezetői, a “Nyugat”, s figyeltek a kisebbek, az elnyomottak, a diktatúrától szenvedő népek is. Lesték, várták a magyarországi híreket. Fontolgatták, vajon lavinát indít-e, amit a magyarok elkezdtek, s kíváncsian nézték, vajon legyőzik-e a magyar szabadságharcosok az elnyomókat.

A többség csendben kivárt (a történelem nagy leckéje az, hogy a külpolitikában mikor mit ítélnek a nagyhatalmak belügynek, mit nemzetközi cselekvést igénylő jogtiprásnak), s aztán sokan a menekülő, üldözött szabadságharcosok segítségére siettek. Menedéket, megélhetést, jövőképet adtak. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után mintegy 200 ezer ember hagyta el Magyarországot. Nagy többségük munkájával és szenvedélyes hazaszeretetével dicsőséget szerzett a magyaroknak, miután komoly karriert épített a befogadó „új hazában”, szerte a nagyvilágban, így Belgiumban is.

Köszönjük! Köszönjük mindazoknak, akik otthont adtak az ’56-os menekülteknek! Mindig hálásak leszünk ezért.

Tisztelt Emlékezők!

Október 23-án a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltását is ünnepeljük. 1989-ben, a kommunizmus bukásának pillanatában is úgy gondoltuk: minden tudásunk megvan ahhoz, hogy egy szabad, gyarapodó, önérzetében megerősödő, büszke európai nemzetként végre a saját kezünkbe vegyük sorsunk irányítását.

Végre ismét szabad országban élünk. Mi, magyarok élvezzük a demokráciát, a szabadságot, a függetlenséget. Élvezzük és igényeljük. S ha kell, újra és újra megharcolunk érte.

Most, 2017-ben ismét sok tekintet szegeződik Magyarországra. Akik ismerik 1848-49, 1956, 1989 történetét és értik üzenetét, azok tudják, hogy a magyar emberek nem változtak. Ugyanaz a szabadságszerető és a szabadságért, függetlenségért akár vérét is ontani kész nemzet vagyunk, mint 28, 61 vagy éppen 169 évvel ezelőtt. Ez nem is lehet másként. Ez a mi örökségünk.

Harcolunk a szabadságunkért Budapesten, a Kárpát-medencében és ha kell, Brüsszelben is. 1956-hoz képest nagy különbség, hogy felelősséggel már nem csak magunkért, nem csak a magyar emberekért tartozunk. Az Európai Unió büszke tagállamaként Európa szabadságáért is készek vagyunk küzdeni, ha kell. Vállaltuk, hogy megvédjük a közös külső határainkat, és így is teszünk. Azon dolgozunk, hogy a közép-európai régió, a Visegrádi4-ek és a környező országok egyre erősödő gazdasági teljesítményükkel, szellemi tőkéjükkel, innovatív gondolkodásukkal minél inkább hozzájárulhassanak az Európai Unió erősödéséhez. Aktív részesei vagyunk annak a közös gondolkodásnak, mely egy még erősebb, egy még eredményesebb, egy még versenyképesebb Európai Unióról szól. Egy olyan Unióról, amely úgy erősödik, hogy egy pillanatra sem téveszti szem elől a nemzetállamok függetlenségét és szabadságát. Egy olyan Európai Unióról, mely képes védelmet nyújtani polgárainak, ahol tisztelik a keresztény gyökereket és értékeket, és ahol mindig menedéket fognak nyújtani azoknak, akik valóban üldözöttek, s jogszerűen kérnek segítséget.

Így vihetjük tovább ’56 örökségét. A recski munkatábor és 1956 hőseinek áldozata velünk, általunk nyerhet valódi értelmet.

Köszönöm, hogy meghallgattak.